A Csárdáskirálynő (Die Csárdásfürstin)1915-ös bécsi ősbemutatója hatalmas sikert aratott, ám az egy évvel későbbi budapesti premier több volt egyszerű átvételnél. Az 1916. november 3-án, a Király Színházban bemutatott magyar változat új hangsúlyokat teremtett: nem csupán nyelvet váltott, hanem kulturális és dramaturgiai értelemben is önálló műként született meg. Gábor Andor szövegkönyve a magyar közönség társadalmi érzékenységéhez, humorához és érzelmi regisztereihez igazította a történetet, miközben a zenei anyag érzelmi súlypontjai is markánsabban kirajzolódtak.
Ez a változat a Monarchia végnapjainak világában keletkezett – egy olyan történelmi pillanatban, amikor a könnyed műfaj nem menekülést, hanem kollektív feszültségoldást kínált. A Csárdáskirálynő 1916-os formájában a szórakoztatás és a melankólia, a társadalmi különbségek és a személyes sorsok ábrázolása még szorosan összetartozott. Nem véletlen, hogy ez a verzió a magyar operettjátszás egyik alapkövévé vált, amelyhez a későbbi feldolgozások – akár tudatosan, akár ösztönösen – igyekeztek mindig visszanyúlni.
A darab egy évszázad alatt mégis jelentősen eltávolodott ettől a kiindulóponttól. Rövidítések, betoldások, aktualizálások, politikai és esztétikai újraértelmezések rétegei rakódtak rá, amelyek gyakran leegyszerűsítették a mű érzelmi és dramaturgiai komplexitását. A mostani pécsi előadás – amelynek rendezője Vidnyánszky Attila, karmestere és zenei vezetője Pfeiffer Gyula – éppen ezzel a gyakorlattal szakít. Nem korszerűsít, nem ironizál, nem reflektál kívülről, hanem visszalép: ahhoz az állapothoz, amikor a Csárdáskirálynő még nem „klasszikus”, hanem kortárs mű volt – a szerző és az előadók által is komolyan vett, gondosan megformált operett. Ez a történeti és esztétikai döntés különös súlyt kap a Kodály Központ színpadán. A pécsi intézmény az elmúlt másfél évtizedben a magyar zenei élet egyik meghatározó helyszínévé vált, ahol a hagyomány nem muzeális tárgy, hanem élő minőség. Itt megszólaltatni a Csárdáskirálynőt az 1916-os bemutató szellemében egyszerre jelent tisztelgést és állásfoglalást: annak kimondását, hogy a magyar zenés színházi örökséghez való visszatérés nem esztétikai konzervativizmus, hanem értelmezési bátorság.
Kálmán Imre személye elválaszthatatlan ettől a gondolkodásmódtól. Zsidó polgári családban született, a Monarchia kulturális közegében nevelkedett alkotó volt, aki a könnyű műfajban is a legmagasabb szakmai igényességet képviselte. Operettjei nem egyszerűen „slágerek egymásutánjai”, hanem pontosan szerkesztett zenedrámák. Lánya, a 2025-ben elhunyt Kálmán Yvonne egy interjúban arra hívta fel a figyelmet, hogy édesapja soha nem tekintette az operettet könnyű vagy másodrendű műfajnak – ugyanazzal a fegyelemmel és komolysággal dolgozott rajta, mintha opera vagy oratórium lett volna. Yvonne visszaemlékezései szerint Kálmán Imre rendkívüli figyelmet fordított a részletekre. „Mindig azt mondta: attól, hogy a közönség dúdol, a zenének még nem szabad egyszerűnek lennie.” Egy másik alkalommal arról beszélt, hogy apja mélyen hitt a zene érzelmi intelligenciájában: abban, hogy a könnyedség mögött mindig ott kell lennie a drámaiságnak. Ez az alkotói hit különösen erősen érzékelhető a Csárdáskirálynő 1916-os magyar változatában, ahol a humor, a vágy, a veszteség és az önirónia egyenrangú szereplői a történetnek.
A pécsi előadás ezért nem nosztalgiát kínál, hanem újrahallgatást. Rácsodálkozást egy olyan műre, amelyről azt hittük, talán túlságosan is jól ismerjük. A produkció vállalása abban áll, hogy nem a megszokott Csárdáskirálynőt mutatja meg, hanem azt, amely a maga korában kérdéseket tett fel: identitásról, társadalmi határokról, választásról és veszteségről. Március 9-én, a Kodály Központ színpadán meghallhatjuk azt a hangot, amelyet az idők során sokszor eltakartak az értelmezések. Egy estére újra közel kerülhetünk ahhoz az 1916-os pillanathoz, amikor a Csárdáskirálynő először szólalt meg magyarul – és amikor a könnyedség mögött nagyon is komoly tétje volt a zenének.
Jegyek elérhetők ITT.
