Pályájának kései indulása ellenére igen szép sikereket aratott műveivel, nemcsak a közönség, hanem a kor jeles komponistáinak elismerésével. 1899-ben vidéki birtokán kerékpárral, dombon lefelé, tisztázatlan körülmények között téglafalnak hajtott és a helyszínen meghalt. Pályája és hírneve ezzel kettétört, hiszen alkotói munkája félbeszakadt, még mielőtt kiteljesedhetett volna.

A Le Poème de l'amour et de la mer (A szerelem és a tenger költeménye) énekhangra és zenekarra készült, 1882 és 1892 között.

A szövegek Maurice Bouchor Poèmes de l'amour et de la mer című, 1876-ban megjelent verseskötetéből származnak, aki a zeneszerző barátja volt. A szerelem és a tenger költeménye megszületésének folyamata különösen hosszú volt (majdnem tíz év), és 1892. június 13-án fejeződött be.

A mű két részből áll, amelyeket egy rövid zenekari közjáték választ el egymástól. Ezt követően Chausson külön is kiadta a második rész utolsó négy strófáját Le Temps des lilas (Liliomok ideje) címmel.

A mű első bemutatója 1893. február 21-én zajlott Brüsszelben, az énekes a tenorista Désiré Demest volt és Chausson zongorázott. Az zenekari változatot ugyanazon év április 8-án mutatták be Párizsban, a Société nationale de musique zenekara adta elő Gabriel Marie vezényletével, Éléonore Blanc szoprán szólójával.

A megzenésített szöveg rendkívül gazdag a színekben, hasonlatokban, metaforákban és érzelmekben, nem véletlen, hogy Chausson gazdagon élt az eszközökkel a megzenésítés során. Alább nyersfordításban olvashatjuk:

A víz virága

A levegő tele van a liliomok finom illatával,
Melyek a falak tetejétől az aljáig virágoznak,
És illatosítják a nők haját.
A tenger a nagy napfényben teljesen lángra lobban,
És a finom homokon, ahol csókolni jönnek,
Vakító hullámok pörögnek.

Ó ég, amelynek szeméből kell hoznod a színt,
Szél, amely a virágzó liliomok között énekel,
Hogy elragadjon minket, egész illatosan,
Patakok, amelyek eláztatják ruháját,
Ó zöld ösvények,
Ti, akik reszkettek a kedves kis lábai alatt,
Mutassátok meg nekem a kedvesemet!

És a szívem felébredt ezen a nyári reggelen;
Mert egy szép lány volt a parton,
Akinek a tekintete tiszta fényben ragyogott,
És aki kedves, vad mosollyal nézett rám.

Te, akit a Fiatalság és a Szerelem formált,
Úgy tűntél nekem, mint a dolgok lelke;
A szívem feléd szállt, elragadtad, és nem tért vissza,
És az égből résnyire nyílva rózsák hullottak ránk.

Milyen szomorú és vad hang
Fogja jelezni a búcsú óráját!
A tenger görgeti a partot,
Gúnyos, és alig törődik azzal,
Hogy ez a búcsú ideje.

Madarak repülnek, szárnyuk nyitva,
Majdnem örömteli szakadék fölött;
A nagy napon a tenger zöld,
És én csendesen véreztem,
Miközben az ég csillogását néztem.

Én véreztem, miközben életemet néztem,
Ahogy eltávolodik a hullámokon;
A lelkem, ami egyedül volt, elragadtatott,
És a hullámok sötét zaja
Elnyomja a zokogásom hangját.

Ki tudja, ha ez a kegyetlen tenger
Visszahozza őt a szívemhez?
A tekintetem rögzül rajta;
A tenger énekel, és a gúnyos szél
Kineveti a szívem agóniáját.

A szerelem halála

Hamarosan megjelenik a kék és vidám sziget
A sziklák között nekem;
A sziget a csendes vízen
Mint egy tündérrózsa fog lebegni.

Az ametiszt tengerén
Lassan siklik a hajó,
És én boldog és szomorú leszek
A sok emlék miatt, amelyet hamarosan felidézek!

A szél sodorta a holt leveleket;
Gondolataim
Olyanok voltak, mint a holt levelek,
A sötétben.

Soha, ilyen finoman a fekete égen
Nem ragyogtak az arany rózsák, amelyekből hullanak a harmatok!
Egy félelmetes tánc, és a meggyűrt levelek,
Amik fémes hangot adtak, táncoltak,
Mintha nyögtek volna a csillagok alatt, és mondták volna
A meghaló szerelem kifejezhetetlen borzalmát.

Az ezüst bükkfák, amelyeket megcsókolt a hold,
Szellemek voltak: én, az egész vérem megfagyott,
Miközben láttam, ahogy a kedvesem furcsán mosolygott.

Mint a halottak homlokai, a mi homlokunk is elfehéredett,
És néma csendben, hajolva felé, el tudtam olvasni
A végzetes szót, amelyet a nagy szemeiben írtak: elfelejtés.

A liliomok ideje és a rózsák ideje
Már nem tér vissza idén tavaszra;
A liliomok ideje és a rózsák ideje
Elmúlt, a szegfűk ideje is.

A szél megváltozott, az ég borongós,
És már nem futunk, nem szedjük
A virágzó liliomokat és a gyönyörű rózsákat;
A tavasz szomorú, és nem tud virágozni.

Ó, örömteli és kedves tavasz,
Amely tavaly eljött, hogy napsütést hozzon,
A mi szerelemvirágunk olyan szépen elhervadt,
Sajnálom, hogy csókod nem tudja feléleszteni!

És te, mit csinálsz? Nincs nyílt virág,
Nincs vidám napfény, sem friss árnyék;
A liliomok ideje és a rózsák ideje
A mi szerelmünkkel együtt örökre meghalt.

Március 4-én ez a mű is elhangzik a Kodály Központban! Addig is érdemes meghallgatni: 

https://www.youtube.com/watch?v=xSu3yzRYvIk